Hihetetlen, amit teszel velem. Nem bírom fölfogni, hogy nem tudom elengedni, akárhogy is próbálok megszabadulni az emlékektől.
Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy még mindíg néha azt hiszem, hogy veled vagyok. Azt hiszem, hogy éppen csak elutaztál kicsit. Meglepődve ébredek rá, hogy nem elutaztál, hanem végleg elmentél. Folyton azt hiszem, és azt láttatja velem balga tudatom, hogy a következő hétvégén jössz, és átkarolsz. Még mindíg várom, hogy belépj az ajtón, szorosan megölelj, és azt suttogd lágyan a fülembe, azon a jól ismert nyugtató hangodon, hogy hiányoztam, és "leszünk mi még együtt úgy ahogy te szeretnéd Bogárkám".
Nem tudok megnyugodni. Nem tudok más melett teljes életet élni. Nem érzem amit kellene, a perzselő vágyat, és az egetrengető szerelmet. Nem érzek semmit, csak baráti gondviselést. Törődést. És semmi mást.
Mostmár így marad ez mindíg? Örökké téged várlak? Sosem lehetek már ember, és nő nélküled?
Ott állok majd egyszer egész összeomlott életemmel, megroppant tartópillérekkel. Te voltál aki éltettél.
Össze akarok görnyedni, hallani a térdem, majd a fejem ahogy puffan a szürke szőnyegen, átadni magam a fájdalomnak, és csak várni a végét. A világ végét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése