ez most kell ide

"Bár az agyamat most az egyszer nem sikerült gondosan elzsibbasztanom és kiürítenem, annyi gondolkodni valóm volt, hogy meg se hallottam a dalok szövegét. És közben egyre vágytam, mikor tér vissza a zsibbadás vagy a fájdalom . Mert a fájdalomnak jönnie kell . Megszegtem a magam számára fölállított összes szabályt. Ahelyett, hogy kitértem volna az emlékek útjából, elébük mentem, és boldogan fogadtam őket . Olyan tisztán hallottam a hangját a fejemben.. Ennek még megfizetem az árát, az biztos . Különösen akkor, ha nem tudok visszabújni abba a jótékony ködbe, amely eddig megvédelmezett . Túlságosan elevennek éreztem magam, és ez megrémisztett . De egyelőre még mindig a megkönnyebbülés volt a legerősebb érzés- és ez a létem mélyéről jött . Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem . Éppen, hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül . Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hangjának a pontos árnyalatát . Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket . Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol . Ez minden . Minden mást el tudok viselni . Feltéve, ha Ő létezik."

"Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni."

"Megtiltottam magamnak az emlékezést, és rettegtem a felejtéstől: mintha borotva élén táncolnék."

"Bénító érzés volt; az érzés, hogy egy hatalmas lyukat vágtak ki belőlem a mellkasomon keresztül, amik tovább dobognak és véreznek, az idő haladásának ellenére. Igazából tudtam, hogy a tüdőmnek még mindig épnek kell lennie, mégis ziháltam, mert a fejem forgott, mintha a próbálkozásaim nem segítenének semmit. A szívemnek is dobognia kellett, de nem hallottam a pulzust a fülemben, a kezeim kéknek tűntek a hidegtől. Befelé dőltem, tartottam a bordáim, hogy egyben tartsam magamat. Küzdöttem a zsibbadtságért, a tagadásért, de az elkerült engem. És mégis, úgy éreztem, hogy túlélhetem. Óvatos voltam, éreztem a fájdalmat - a fájó veszteséget ami a mellkasomból sugárzott, miközben a seb roncshullámai végigszaladtak a végtagjaimon és a fejemen keresztül - de ez kezelhető volt. Át tudtam vészelni."

" A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe... És nem is jöttem föl a felszínre többé."

"Már sokszor napokra sikerült megszabadulnom a fájdalomtól. Ennek persze ára volt: a szűnni nem akaró érzéketlenség. Választhattam a fájdalom és a semmi között, és én a semmit választottam."

"A szerelem erőt ad valakinek, hogy összetörjön téged. Én helyrehozhatatlanul össze voltam törve."

"Elvégre is hányféleképpen lehet összetörni egy szívet, miközben még mindig elvárják tőle, hogy dobogjon?"

"Megígérem, hogy most fogsz utoljára látni. Nem jövök vissza.
Nem teszlek keresztül még egy ilyenen. Tovább élheted az életed mindenféle beavatkozás nélkül a részemről. Olyan lesz, mintha sohasem léteztem volna."

"Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő."

"Tényleg, mintha valaki meghalt volna - én magam. Mert nem csak a legigazibb igaz szerelmet veszítettem el - ami önmagában is elég hozzá, hogy valaki belepusztuljon, de ráadásul elveszítettem a jövőmet, a családomat - azt az életet, amit választottam."
- ha felragyog az Újhold