Búcsú üzenet

93 bejegyzésnél és majd egy év után abbahagyom a blogolást. ezennel fogadom, hogy nincs több bejegyzés, nincs többé kettős élet.

Érted. Szeretlek Kedves!

Ajándék

Boldog születésnapot sógor... volt sógor... kistejes... Kedves Barátom! :)

Szeretek a földön feküdni

Szeretek a földön feküdni, amikor fáj. Pőrén, megtörve. Nem rejt el egy puha prémes takaró. Csak a kemény padló, és a zokogástól reszkető testem. Ha elég sokáig fekszem megnyugszom. Bámulok, és már nem sírok.

érzelmi cenzúra

Utálom, hogy nem írhatok le mindent! Utálom, hogy meg kell válogatnom a szavaimat. Utálom, hogy számonkéred gondoltaimat. Utálom, hogy magyarázkodnom kell minden betűért! Utálom, hogy folyton bocsánatot kell kérnem azért amit írok azért, hogy ne éerzzek. Gyűlölöm, hogy már előre félek attól, hogy mikor olvasod el.

Csak ne kérd számond, csak hadd írjak, csak hadd érezzek, csak engedj gondolni.

Azt mondod vigyázzak. Vigyázzak mert tudod mikor szólok hozzád, és mikor van másnak üzenetem. Azt ígéred nem kéred többé számon, csak hogy rombolok. Megöllek belül. Ledöntöm a kapcsulatunkat, amit ketten építettünk. Megölöm a gyermeket. Mindezekért vigyázzak miket formálnak újjaim a billentyűkön. Érzelmeimmel cenzúrázod az írást.

Érzelemi kommunista, aki az élet minden területét ellenőrzi és szabályozza a bűntudattal és lelkiismerettel.

könnyekben tovaillanó lélek

Pörögnek. Pörögnek lefele a könnyek. Elkenődik a festék. Az orrom is lassan cseppfojóssá válik. Nem nyúlok zsebkendőért. Csak szimmogok, és hagyom, hogy a könnyeim szétázatasság a körülöttem létező világot. A hazugságot amit én építettem tégláról téglára, és amiben élek. Akarom, hogy elmossanak mindent ami én vagyok, és mindent ami valaha is voltam. Csak eltünni csendben.

[Meghalni félek, de élni nem tudok már.]

BOCSÁSS MEG KEDVES!

bárcsak ne olvasnád. nem akarlak bántani! annyiszor kitartottal melettem, ugy is hogy tudtad a szivem egy resze foglalt, osszetort, es hasznalhatatlan. ugyis maradtal. elfogadtal egy csonkot, egy kis reszt belolem. elfogadtad, hogy meg bánt és még fáj. remélted, hogy egyszer újra látod lobogni a lángot, amit akkor láttál, mikor megtaláltál. nem akarom, hogy neked is fájjon. bárcsak nem is tudnád. de egyszerűen muszály leírnom, mert ha nem teszem majd meghalok a zubogó mondatoktól. kérlek csak ne olvasd. csak ne tudd. csak ne érezd. kell hogy legyen meg valaki körülöttem, aki szeret, aki simogatja lelkem amikor arra van szüksége. tudom, hogy ezzel kihasznállak. épp csak megetetem az éhező lelkem néhány száraz kenyér darabbal. megitatom egy kis poshadt vízzzel, és remélem, hogy ettől majd erőre kap, hogy meggyógyul és kivirágzik ahogyan régen. ahogyan érdemled. de félek nem fog némi száraz morzsától és állott vízcseppektől újraéledni. nem tudja még ezt sem megemészteni. kilöki magából az életet. BOCSÁSS MEG KEDVES!

Rendezetlen gondolatok. (avagy vallomás egy túl hosszan tartó szerelmeről)

Hiányzol azt hiszem. Vagyis hát nem tudom biztosan, de gondolom így nevezik, hogy hiányzik valaki, hogyha minden egyes cselekvést, lehet az akármilyen hátköznapi, átsző egy régi ember.

Hihetetlen, amit teszel velem. Nem bírom fölfogni, hogy nem tudom elengedni, akárhogy is próbálok megszabadulni az emlékektől.

Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy még mindíg néha azt hiszem, hogy veled vagyok. Azt hiszem, hogy éppen csak elutaztál kicsit. Meglepődve ébredek rá, hogy nem elutaztál, hanem végleg elmentél. Folyton azt hiszem, és azt láttatja velem balga tudatom, hogy a következő hétvégén jössz, és átkarolsz. Még mindíg várom, hogy belépj az ajtón, szorosan megölelj, és azt suttogd lágyan a fülembe, azon a jól ismert nyugtató hangodon, hogy hiányoztam, és "leszünk mi még együtt úgy ahogy te szeretnéd Bogárkám".

Nem tudok megnyugodni. Nem tudok más melett teljes életet élni. Nem érzem amit kellene, a perzselő vágyat, és az egetrengető szerelmet. Nem érzek semmit, csak baráti gondviselést. Törődést. És semmi mást.

Mostmár így marad ez mindíg? Örökké téged várlak? Sosem lehetek már ember, és nő nélküled?

Ott állok majd egyszer egész összeomlott életemmel, megroppant tartópillérekkel. Te voltál aki éltettél.

Össze akarok görnyedni, hallani a térdem, majd a fejem ahogy puffan a szürke szőnyegen, átadni magam a fájdalomnak, és csak várni a végét. A világ végét.

"egy jelentéktelen dolog is lehet fontos"

Furcsa érzés kering bennem. Nem tudom elmondani, vagy leíni. Éreztem őt, minden vele kapcsolatos emlékem felélénkült, minden kis rezdülés a kapcsolatunk hajszálnyi arany fonalán. Átjárj a lelkem, akárcsak az ereimben folyton lüktető vér. Köszönt, és nem voltam itt. Jöttem, és már ő nem volt itt. Mennie kelett, mert nincs idő. Kérdeztem, hogy fontos-e a mondandója. Ezt válaszolta: "egy jelentéktelen dolog is lehet fontos". Közben lágy zongora dallamok járták be a szobát. Megdobogott a szívem, és már szinte fájt a hiánya. Jó barátom lett volna mindíg, de nem úgy alakult sosem. Nem volt időnk, nem volt alkalmunk. De mégis ott volt, ha kelett, és én is ott voltam. Ő az az ember akire azt mondom, hogy barátom amikor rá gondolok.

angyali

egy kis putto vigyázza az éjszaka álmait...

korberepked szobádban... örködik a vágyak áramlatán...

Rossz ez így

Rosszul esett felkelni hajnali 5kor. Kibújni az otthoni meleg ágyból, amihez annyira hozzánőttem 12 év alatt. Rosszul esett felemelni a hatalmas, és iszonyúan nehéz hátizsákot, kicipelni az előszobába, és leoltani magam után a szobában a vilanyt. Fájt ahogy körbenéztem, és kiléptem az ajtón. Az ahogy kézen fogva indultam el anyukámmal az állomásra, hogy ismét visszamenjek az Új Életbe. Megszakadt kicsit a szívem ahogy integetnem kelett a kisbuszból, ahogy elindultunk lassan, ahogy csak bamultam a sötétet. Utálom!!! Utálom ezt a rohadt távolságot. Az elutazást. Azt hogy hátra kell hagynom az otthonom, a szobámat, azt az embert aki bármit feláldozna értem, csak egy szavamba kerulne, azt aki feltétel nélkül, és örökre szeret. Fáj, ahogy nyúlik, reped, szakad a köldökzsinor! Nem hagyom! És ez az ami igazán a fájdalom forrása. Hogy nem hagyom.