Szeretek a földön feküdni

Szeretek a földön feküdni, amikor fáj. Pőrén, megtörve. Nem rejt el egy puha prémes takaró. Csak a kemény padló, és a zokogástól reszkető testem. Ha elég sokáig fekszem megnyugszom. Bámulok, és már nem sírok.

érzelmi cenzúra

Utálom, hogy nem írhatok le mindent! Utálom, hogy meg kell válogatnom a szavaimat. Utálom, hogy számonkéred gondoltaimat. Utálom, hogy magyarázkodnom kell minden betűért! Utálom, hogy folyton bocsánatot kell kérnem azért amit írok azért, hogy ne éerzzek. Gyűlölöm, hogy már előre félek attól, hogy mikor olvasod el.

Csak ne kérd számond, csak hadd írjak, csak hadd érezzek, csak engedj gondolni.

Azt mondod vigyázzak. Vigyázzak mert tudod mikor szólok hozzád, és mikor van másnak üzenetem. Azt ígéred nem kéred többé számon, csak hogy rombolok. Megöllek belül. Ledöntöm a kapcsulatunkat, amit ketten építettünk. Megölöm a gyermeket. Mindezekért vigyázzak miket formálnak újjaim a billentyűkön. Érzelmeimmel cenzúrázod az írást.

Érzelemi kommunista, aki az élet minden területét ellenőrzi és szabályozza a bűntudattal és lelkiismerettel.

könnyekben tovaillanó lélek

Pörögnek. Pörögnek lefele a könnyek. Elkenődik a festék. Az orrom is lassan cseppfojóssá válik. Nem nyúlok zsebkendőért. Csak szimmogok, és hagyom, hogy a könnyeim szétázatasság a körülöttem létező világot. A hazugságot amit én építettem tégláról téglára, és amiben élek. Akarom, hogy elmossanak mindent ami én vagyok, és mindent ami valaha is voltam. Csak eltünni csendben.

[Meghalni félek, de élni nem tudok már.]

BOCSÁSS MEG KEDVES!

bárcsak ne olvasnád. nem akarlak bántani! annyiszor kitartottal melettem, ugy is hogy tudtad a szivem egy resze foglalt, osszetort, es hasznalhatatlan. ugyis maradtal. elfogadtal egy csonkot, egy kis reszt belolem. elfogadtad, hogy meg bánt és még fáj. remélted, hogy egyszer újra látod lobogni a lángot, amit akkor láttál, mikor megtaláltál. nem akarom, hogy neked is fájjon. bárcsak nem is tudnád. de egyszerűen muszály leírnom, mert ha nem teszem majd meghalok a zubogó mondatoktól. kérlek csak ne olvasd. csak ne tudd. csak ne érezd. kell hogy legyen meg valaki körülöttem, aki szeret, aki simogatja lelkem amikor arra van szüksége. tudom, hogy ezzel kihasznállak. épp csak megetetem az éhező lelkem néhány száraz kenyér darabbal. megitatom egy kis poshadt vízzzel, és remélem, hogy ettől majd erőre kap, hogy meggyógyul és kivirágzik ahogyan régen. ahogyan érdemled. de félek nem fog némi száraz morzsától és állott vízcseppektől újraéledni. nem tudja még ezt sem megemészteni. kilöki magából az életet. BOCSÁSS MEG KEDVES!

Rendezetlen gondolatok. (avagy vallomás egy túl hosszan tartó szerelmeről)

Hiányzol azt hiszem. Vagyis hát nem tudom biztosan, de gondolom így nevezik, hogy hiányzik valaki, hogyha minden egyes cselekvést, lehet az akármilyen hátköznapi, átsző egy régi ember.

Hihetetlen, amit teszel velem. Nem bírom fölfogni, hogy nem tudom elengedni, akárhogy is próbálok megszabadulni az emlékektől.

Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy még mindíg néha azt hiszem, hogy veled vagyok. Azt hiszem, hogy éppen csak elutaztál kicsit. Meglepődve ébredek rá, hogy nem elutaztál, hanem végleg elmentél. Folyton azt hiszem, és azt láttatja velem balga tudatom, hogy a következő hétvégén jössz, és átkarolsz. Még mindíg várom, hogy belépj az ajtón, szorosan megölelj, és azt suttogd lágyan a fülembe, azon a jól ismert nyugtató hangodon, hogy hiányoztam, és "leszünk mi még együtt úgy ahogy te szeretnéd Bogárkám".

Nem tudok megnyugodni. Nem tudok más melett teljes életet élni. Nem érzem amit kellene, a perzselő vágyat, és az egetrengető szerelmet. Nem érzek semmit, csak baráti gondviselést. Törődést. És semmi mást.

Mostmár így marad ez mindíg? Örökké téged várlak? Sosem lehetek már ember, és nő nélküled?

Ott állok majd egyszer egész összeomlott életemmel, megroppant tartópillérekkel. Te voltál aki éltettél.

Össze akarok görnyedni, hallani a térdem, majd a fejem ahogy puffan a szürke szőnyegen, átadni magam a fájdalomnak, és csak várni a végét. A világ végét.

"egy jelentéktelen dolog is lehet fontos"

Furcsa érzés kering bennem. Nem tudom elmondani, vagy leíni. Éreztem őt, minden vele kapcsolatos emlékem felélénkült, minden kis rezdülés a kapcsolatunk hajszálnyi arany fonalán. Átjárj a lelkem, akárcsak az ereimben folyton lüktető vér. Köszönt, és nem voltam itt. Jöttem, és már ő nem volt itt. Mennie kelett, mert nincs idő. Kérdeztem, hogy fontos-e a mondandója. Ezt válaszolta: "egy jelentéktelen dolog is lehet fontos". Közben lágy zongora dallamok járták be a szobát. Megdobogott a szívem, és már szinte fájt a hiánya. Jó barátom lett volna mindíg, de nem úgy alakult sosem. Nem volt időnk, nem volt alkalmunk. De mégis ott volt, ha kelett, és én is ott voltam. Ő az az ember akire azt mondom, hogy barátom amikor rá gondolok.

angyali

egy kis putto vigyázza az éjszaka álmait...

korberepked szobádban... örködik a vágyak áramlatán...

Rossz ez így

Rosszul esett felkelni hajnali 5kor. Kibújni az otthoni meleg ágyból, amihez annyira hozzánőttem 12 év alatt. Rosszul esett felemelni a hatalmas, és iszonyúan nehéz hátizsákot, kicipelni az előszobába, és leoltani magam után a szobában a vilanyt. Fájt ahogy körbenéztem, és kiléptem az ajtón. Az ahogy kézen fogva indultam el anyukámmal az állomásra, hogy ismét visszamenjek az Új Életbe. Megszakadt kicsit a szívem ahogy integetnem kelett a kisbuszból, ahogy elindultunk lassan, ahogy csak bamultam a sötétet. Utálom!!! Utálom ezt a rohadt távolságot. Az elutazást. Azt hogy hátra kell hagynom az otthonom, a szobámat, azt az embert aki bármit feláldozna értem, csak egy szavamba kerulne, azt aki feltétel nélkül, és örökre szeret. Fáj, ahogy nyúlik, reped, szakad a köldökzsinor! Nem hagyom! És ez az ami igazán a fájdalom forrása. Hogy nem hagyom.

"pengeélen táncoló napfény"

csillogó szemek... csintalan bűbáj... mosoly... bohóka szellem... színek... fény... napkelték és naplementék... felhők... hangok... illatok... kacaj... virág a hajban... energia... pezsgés... eper... pitypang... Pillangók...

kőfal... rabság... ketrec... hazugság... fájdalom... bánat... kínzás... emlékből vert vaslánc... mártiromság... tüske... rozsda... borús nap... eső... könyörtelenség... áltatás...

Az éremnek két oldala van.

tikki spiral

Frisss és ropogos!

ez most kell ide

"Bár az agyamat most az egyszer nem sikerült gondosan elzsibbasztanom és kiürítenem, annyi gondolkodni valóm volt, hogy meg se hallottam a dalok szövegét. És közben egyre vágytam, mikor tér vissza a zsibbadás vagy a fájdalom . Mert a fájdalomnak jönnie kell . Megszegtem a magam számára fölállított összes szabályt. Ahelyett, hogy kitértem volna az emlékek útjából, elébük mentem, és boldogan fogadtam őket . Olyan tisztán hallottam a hangját a fejemben.. Ennek még megfizetem az árát, az biztos . Különösen akkor, ha nem tudok visszabújni abba a jótékony ködbe, amely eddig megvédelmezett . Túlságosan elevennek éreztem magam, és ez megrémisztett . De egyelőre még mindig a megkönnyebbülés volt a legerősebb érzés- és ez a létem mélyéről jött . Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem . Éppen, hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül . Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hangjának a pontos árnyalatát . Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket . Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol . Ez minden . Minden mást el tudok viselni . Feltéve, ha Ő létezik."

"Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni."

"Megtiltottam magamnak az emlékezést, és rettegtem a felejtéstől: mintha borotva élén táncolnék."

"Bénító érzés volt; az érzés, hogy egy hatalmas lyukat vágtak ki belőlem a mellkasomon keresztül, amik tovább dobognak és véreznek, az idő haladásának ellenére. Igazából tudtam, hogy a tüdőmnek még mindig épnek kell lennie, mégis ziháltam, mert a fejem forgott, mintha a próbálkozásaim nem segítenének semmit. A szívemnek is dobognia kellett, de nem hallottam a pulzust a fülemben, a kezeim kéknek tűntek a hidegtől. Befelé dőltem, tartottam a bordáim, hogy egyben tartsam magamat. Küzdöttem a zsibbadtságért, a tagadásért, de az elkerült engem. És mégis, úgy éreztem, hogy túlélhetem. Óvatos voltam, éreztem a fájdalmat - a fájó veszteséget ami a mellkasomból sugárzott, miközben a seb roncshullámai végigszaladtak a végtagjaimon és a fejemen keresztül - de ez kezelhető volt. Át tudtam vészelni."

" A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe... És nem is jöttem föl a felszínre többé."

"Már sokszor napokra sikerült megszabadulnom a fájdalomtól. Ennek persze ára volt: a szűnni nem akaró érzéketlenség. Választhattam a fájdalom és a semmi között, és én a semmit választottam."

"A szerelem erőt ad valakinek, hogy összetörjön téged. Én helyrehozhatatlanul össze voltam törve."

"Elvégre is hányféleképpen lehet összetörni egy szívet, miközben még mindig elvárják tőle, hogy dobogjon?"

"Megígérem, hogy most fogsz utoljára látni. Nem jövök vissza.
Nem teszlek keresztül még egy ilyenen. Tovább élheted az életed mindenféle beavatkozás nélkül a részemről. Olyan lesz, mintha sohasem léteztem volna."

"Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő."

"Tényleg, mintha valaki meghalt volna - én magam. Mert nem csak a legigazibb igaz szerelmet veszítettem el - ami önmagában is elég hozzá, hogy valaki belepusztuljon, de ráadásul elveszítettem a jövőmet, a családomat - azt az életet, amit választottam."
- ha felragyog az Újhold

Mentőöv

- Oké. Gondoltahattam volna, hogy ez lesz hogyha magadra hagylak. Miért csinálod ezt? Szépen lassan teszed tönkre ezt a gyönyörű, sokat igérő kapcsolatunkat, dobod ra a sírköveket. Nem kell neked ez a kapcsolat? Tobbet ér egy már nem létező? Ennek csak ártasz h annak jót tégy (aminek már nem lehet). Verd már ki a fejedből! Felejtsd már el! És tedd mindnyéjunk életét és kapcsolatat könyebbé, mert ez így nem jó! Beáldozod a kapcsolatunkat egy multbéliért! Zárd már ki az életedből, nagyon kérlek!
- Probálom hidd el! Probálom, de van hogy nem tudok mindent kivédeni ami Vele kapcsolatos. Eszembe jut. Lebomlanak a falak, és már nem tudom kizárni. Egyre több tőr fel, egyre jobban fáj. Probálom vissza tuszkolni abba az átkozott sírgödörbe. Most fortyog kicsit s aztan elhül. Nem tudod milyen erőfeszítésekbe került eljutni oda, h úgy tudjak rá gondolni, h ne fájjon. Minden emléket ki kelett zárnom. Most meg itt vagyok a sírban vele. Látom a kezet ami ki akar húzni. Nyúlok felé. Megragadom, húz, aztán visszaejtesz. Nem birod a roncs alá beszorult kedvest kirángatni.

Gyülölöm magam! A rombolást bennem, benne, benned, bennünk. A pazarlást.

Kísértet

Ahányszor csak le merem írni, hogy nem vagy már többé a szívemben, mindíg visszatérsz. Mi értelme? Miért bánt bolond szívem újra és újra? Miért kell folyton ez az átkozott fájdalom? Amikor már ki tudlak zárni a gondolatomból, nem fáj a szívem, akkor büntet a sors. Olyan fordulatot vesz, hogy rögtön visszatérsz. Egy rég nem hallott, de nagyon fontos zene, egy könyv, amiben ugyanez a fájdalom tűnik fel, és ott visszatér az álnok kedves. Faképnél hagyta a lányt, de visszatért. Miért kell folyton előtörnie? Kinek jó ez? Mert nekem nem! Érzéketlen fa darab akarok lenni! Hideg akár a jég. Nem akarom magam előtt látni az arcod. Nem akarom látni mim volt! Nem akarom látni, az ürességet, nem akarok rohanni az erdőben, keresve valamit, kétségbeesetten, aztán sikoltozva felébredni az ürességtől! Ne kísérts, mert fáj, és belepusztulok.

"Meghalni könnyű, élni nehéz."

Gondolj ram!

Egyedül vagyok
Egy idegen városban
Csak néhány jó szót szeretnék

Két szemed kísér
A messzi távolban
Megtennék még bármit ha tehetnék

Ha kezed pihen, egy kézben
Ne gondolj rám!
Ha nem volnál máshol éppen
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Ablakok mögött,
Zokogó esőben
Elfolyó arcok lesnek rám

Diszkréten titkolt,
Rég halott szerelmek
Emlékeiből élnek tán

Ha nem menekülsz még a fénytől
Ne gondolj rám!
Ha a hold nem figyel már az égről
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Ha barátja vagy még a jónak
Ne gondolj rám!
Ha örülni tudsz még a szónak
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Ha kezed pihen, egy kézben
Ne gondolj rám!
Ha nem volnál máshol éppen
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Ismerős Arcok - Ne gondolj rám by user54679

egy Ismerős Arc

A fényképeket nézem,
Kéne mindenképp
Az az elhallgatott mondat
Mitől minden olyan szép

A városban az élet
Sajnos jobb időkre vár
Ahogy énbelém a lélek
Már épp csak hálni jár

Az emberek már nem nevetnek,
Nem élnek, csak nem tudják
Éhesek és nem szeretnek,
Mint a kolduló kutyák

Ha végre indulnál,
Ha végre jönnél felém,
Szeretném újból az életem
Mint eső a napfényben,
Ború a jókedvben -úgy
Tűnne el tőlem a félelem

Az a kisfiú a képen
Most is várja még a lányt
S hogy oly sokáig hiába,
Az már csak engem bánt

Az évek elmaradnak,
Rabolják az életem
És az emlékek sorával
Küld jelet a végtelen

Ha végre indulnál,
Ha végre jönnél felém,
Szeretném újból az életem
Mint eső a napfényben,
Ború a jókedvben -úgy
Tűnne el tőlem a félelem

A fényképedet nézem
Nekem kéne mindenképp
Az az elhallgatott mondat
Mitől minden olyan szép

Ha végre indulnál,
Ha végre jönnél felém,
Szeretném újból az életem
Mint eső a napfényben,
Ború a jókedvben -úgy
Tűnne el tőlem a félelem
Ismerős Arcok - Itt jártam by user54679

Visszatértél régi ismerős

Újra ég a láng, perzseli árva szívemet. Bánat virág nő lekemen.

Ha mennem kell, és induláskor
Szomorú a két szemed,
Beléd ég a tekintetem,
És így maradok teveled.

És ha én már nem is leszek,
Az ígéretem megmarad,
Tudom, mikor árulsz el majd,
S velem együtt önmagad.

Ha elfelejtesz s sáros lábbal
Taposol majd szívemen,
Készülj, mert meg nem bocsátunk
Sem én, sem az istenem!

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kosztolányi Dezső