2009. november 3., kedd

Búcsú üzenet

93 bejegyzésnél és majd egy év után abbahagyom a blogolást. ezennel fogadom, hogy nincs több bejegyzés, nincs többé kettős élet.

Érted. Szeretlek Kedves!

4 megjegyzés:

  1. én ezt most látom előszőr
    :|
    méééééééééééért?
    óóó enikő. :|
    ez nem ér
    én azt hittem, hogy írogatsz manapság is, mondjuk az új bejegyzések között nem jelentek meg a te írásaid.
    ez nem ér.. :| pont te hagyd abba?
    :|
    :(
    óóó.
    :|
    istenem.
    ezek a férfiak. :|
    tudod, amióta nem írok blogot, szívem szakad meg. alig bírok magammal. kell valami ami lefoglal, de nem akarok naplóba írni, rá sem bírok nézni, mert ott van az a sok kis emlék ami felkavar, hagyom inkább. múltkor kínomban neki álltam és a wordba bepötyögtem éppen pár sort és.. jólesett de az nem olyan.
    nembírom soká ezt a nem írást.
    :|
    egyszer azt mondták nekem, hogyha valaki megbánt akkor se hagyd ott miatta azt, akármennyire szereted az illetőt, amit te igazán szeretsz csinálni.
    lépjünk vissza gyere, mi ketten, a koszos billentyűzetekhez és írjuk meg ami bennünk van. :) csak másképp mint eddig.

    ÚRISTEN! EZ MILYEN JÓL ESETT MOST!

    VálaszTörlés
  2. :) köszönöm. Megtenném, de nem tehetem. Tartok valamerre. Akarok tartani valamerre, de visszalépek folyton. Visszatérek. Elhiszem az álmokat, elhiszem a képzeletet. Hiszek a vágy és a szavak erejében, és hiszem a reményt. DE. De nem egészséges. Van egy olyan mondas, "... ha a történetem része kell, hogy légy, egy nap visszatérsz...". Hagyom, hogy úgy történjen. Hogy visszatérjen, ha vissza kell térjen, de nem akarok napról napra kínlódni, csalódni. Csak egy szelet kis boldogságra vágyom, nem az egész tortára, egy icinyke-picinyke morzsára. Tudom, hogy nem jön vissza, tudom, és mégis azt álmodom. Persze azt is mondhatod, hogy ha nem teszek semmit, akkor persze nem is lehet semmi. Hiszen nem is küzdök, sőt, meg sem próbálom, csak várom a sült galambot, hátha berepül. Egyik sem jó. Ha hiszel, elveszel. Belebolondulsz a hiányába. Kínoz, hogy rád se néz. Kínoznak a kérdések: "Vajon eszébe jutok? Vajon gondol rám néha? Vajon őneki is fáj?". Nem akarok kínlódni. Inkább elásom az emlékét a hátsókerttbe, egy gödörbe. Néha persze jön egy-egy nagy vihar, ami megáztatja a vékony réteget a gödör fölött, és lemossa a rádobált sarat, de olyankor fogom a lapátot, kimegyek a zuhogó esőbe, és visszatemetem újra meg újra. Ezt kell tennem, mert egyedül lenni mindenki fél.

    Eleinte én is alig bírtam hogy ne írjak, hogy ne adjak hangot a dühömnek, fájdalmamnak, csalódásomnak, élményeimnek. Sokáig gondoltam a magára hagyott blogomra. Tudtam, hogy magányos, hogy haldoklik. Újra akartam éleszteni, de nem hagyta. Nem kozkáztatta, hogy újra írjak őneki. Ígyhát, ha nem engedte, akkor nem írtam. Érte. Vagy inkább magamért. Az ölelésért. Lassan pedig kihunyt a lázadás. Elnyomott a "rendszer". Most fejben komponálok néha. Egy egy mondat csupán, ami csak néhány percig lebeg, aztán kipukkan.

    Türhető létezni így is.

    VálaszTörlés
  3. Teljes mértékben megértem. Már én sem reménykedem nagyon, elástam a gödörbe mindent. ő nem lesz a történetem része, már csak azért sem, mert addigra más fogja írni az történetemet. Az, hogy nálad újra megjelenik-e majd a saját Életed nagykönyvében az valóban elég bizonytalan. De nem, nem mondom azt, hogy nem tehetsz semmit, viszont nem bátorítalak. "Gondol rám néha?", ha magadban hallod az IGEN-t akkor talán megéri, de úgy érzem, már csak éppen suhog benned valami igenféle de az már sajnos NEM.
    Tovább kell lépni, ásni kell, mélyebb gödröt mint valaha.
    Fel a fejjel.

    u.í. Van valaki, aki áttud téged ölelni. Ez majd segít. De ha már úgy érzed, hogy az ölelés folyt, menekülj!

    VálaszTörlés
  4. koszonom! ez a szo talan mindent elmond majd neked.

    VálaszTörlés